Játszmák

A kapcsolat folyamatos megújítása, a konfliktusok konstruktív irányba való terelése, a külső és belső körülményekhez való alkalmazkodás hiányában a kapcsolat válságba sodródik. A válság logikus következménye volna a kapcsolat felbontása, ez azonban többnyire nem vagy nem azonnal megy végbe. A pangó, agonizáló kapcsolatok hosszú időn át fennmaradhatnak, a szemben álló felek frontjai megmerevednek, és „állóháború” jön létre.
Sokféle oka lehet annak, hogy ez a helyzet kialakul. A válság rendszerint nem egyszerre tudatosul a felekben, s a létrejövő ütemkülönbségben az egyik fél érdekeltsége még csonkítatlan a kapcsolat fenntartásában, amikor a másik fél már elégedetlen, s a változtatáson töpreng. A folyamat mindenképpen elhúzódó, hosszan tartó, az elmérgesedés fokról fokra, sokszor észrevétlen árnyalatokkal következik be, ami megnehezítik a felismerést. A kapcsolat tárgyi-anyagi intézményesültsége a bontás objektív akadályát képezheti, hiszen számos téren a válság ellenére megmarad a közös érdekeltség, a „közös ügyek” egész rendszere. Végül igen gyakori, hogy a felek maguk sincsenek tudatában annak, hogy kapcsolatuk válságba jutott, önképüket fenyegetné a helyzettel való szembenézés, kudarcként, értékeikkel, ideáljaikkal, beléjük nevelt normáikkal ellenkezőnek érezve a válságot, inkább behunyják szemüket, s önámító, a valóságos helyzetet eltorzító magánideológiákhoz folyamodnak.
Bármiképpen történjék is, a válság lényege mindenképpen az, hogy az egyszer lefektetett működési szabályok elvesztik célszerűségüket, a vonzalom és az összeillés pszichológiai forrásai kiapadnak, az intimitás megszűnik. Titkok keletkeznek, sértődések és félreértések mérgezik a kommunikációt, megkezdődik a felek taktikázása, a zsarolás, az álcázás, a félrevezetés, a fenyegetés vagy a destruáló kivárás. A konfliktusok többé már nem oldhatók fel, mivel a felek nyeresége a másik vesztesége lesz, s ezáltal a kettőjük között folyó játék „nulla összegűvé válik, azaz mindegyikük a másik kiszorításában lesz érdekelt.
Berne játszmának nevezik a kapcsolat elfajulását, amikor is a kapcsolat résztvevői között zajló interakciók megmerevednek, kiszorul belőlük a spontaneitás, s a sokszoros ismétlődésben minden egyes lépés kiszámítható ellenlépést vált ki a másik részéről. A játszmák tehát a kapcsolatra s egyáltalán az emberi interakciókra jellemző sajátosság, a szabályozottság elfajulása, egyeduralomra jutása, a kihűlt intimitás lárváján felépülő torz megszokás, az egykori pozitív kölcsönös függőség negatív kölcsönös függőségbe fordulása.
A mindennapi érintkezésekben, ahol egymást alig vagy felszínesen ismerő személyek találkoznak, természetes dolog a szabályokhoz való igazodás, ezáltal ugyanis kiszámíthatóvá és előre láthatóvá válik az élet. Berne rituáléknak nevezik ezeket a mindennapi szabályrendszereket, amelyek fogatókönyveszűen előírják a helyzet valamennyi résztvevője számára a megengedhető viselkedéseket s azok bekövetkezésének sorrendjét. A köszönés, a bemutatkozás, a nyilvános helyeken való viselkedés lehetetlenné válna, ha emlékezetünk nem tárolná a társas életnek ezeket a forgatókönyveit.
Az időtöltések már nem egyszerűen az érintkezés lebonyolítási módját strukturálják, mint a rituálék, hanem egyben az érintkezés idejének hosszát és a rendelkezésre álló idő kitöltésének módját is előírják. Az időtöltéseket rendszerint társasági összejövetelek alkalmával „játsszák” az emberek, amikor is az idő múlásának eszköze az önmagáért való kommunikáció, a csevegés, a terefere, a pletyka vagy a rutinjellegű eszmecsere, szimulált vita. Az időtöltések afféle kommunikációs társasjátékok, melyek a résztvevők neme, életkora, társadalmi helyzete szerint jellegzetesen eltérően alakulnak. Nyárutón jellegzetes középosztályi időtöltés a „Hol nyaraltatok?” („Görögben”, „Olaszban”, „Spanyolban” stb.), lányos szülők játsszák a „Szörnyű, hogy milyenek a mai fiúk” játékot; időszakos ivók nagyszerű időtöltése a „Másnapos vagyok” c. program stb. Ezeknek az időtöltéseknek a választéka hatalmas, hiszen valamennyien játszunk ilyen társasjátékokat.
Az időtöltések több előnyt is tartogatnak számunkra, ezért oly népszerűek. Legfontosabb funkciójuk az idő agyonütése, tartalmatlanságának elfelejtése. Emellett lehetőséget nyújtva a hasonszőrűek találkozására, kölcsönösen jutalmazzák egymást a résztvevők bókolva, helyeselve egymásnak; illetve kielégítik a dominánsaknak azt a szükségletét, hogy meggyőzzenek másokat, rendszerint azokat, akik élvezik, ha alulmaradhatnak egy-egy vitában. Berne szerint az időtöltések ezenfelül egzisztenciális előnyt is tartogatnak a játékosok számára, amennyiben lehetőséget biztosítanak a résztvevők alapvető beállítottságának folyamatos megerősítésére. A beállítottságot olyan egyszerű állító kijelentésként jellemezhetjük, amely tömör életfilozófiai közhelyre utal. E közhely köré fürtszerűen tapad az egyén egyéb életre, társadalomra, emberi természetre vonatkozó összes többi nézete, hiedelme, véleménye.
A beállítottság meglepően korán kialakul a személyben, rendszerint a családban uralkodó nevelési stílus és légkör hatására. A tekintélyelvű családokban a gyermeket spontaneitása elfojtására, a konvenciók tiszteletére és a tekintélyeknek való korlátlan alárendelődésére szoktatják, melynek következtében számos feldolgozatlan lelki feszültség halmozódik fel személyiségében. E feszültségek levezetésének módja az idegenekkel szembeni gyanakvás, az újdonságtól való félelem s egyáltalán a szorongás és a bizalmatlanság mindennel szemben, ami más. A toleráns, megengedő családban felnövekvő gyermek számára viszont a nyitottság, a kíváncsiság, a nyíltság lesz a természetes életvezetési és gondolkodási stílus.
Richard Christie e kétféle szocializáció eredményeképpen kialakuló kapcsolati beállítódás mérésére szellemes mérőeszközt konstruált. Machiavelli politológiai esszéjéből, melyet Cesare Borgia okulására írt, s mely a címzetten kívül nagyon sok uralkodó és politikus hasznára vált, Christie kiválogatott néhány jellegzetes állítást, melyeket a vizsgálati személyek rendelkezésére bocsátott azzal, hogy döntsék el, mely állításokkal értenek egyet, s melyekkel nem. Az összefüggéseikből kiragadott állítások meglehetősen rosszhiszemű beállítottságról tanúskodnak az emberi természetet illetően, s azt is figyelembe kell venni, hogy Machiavelli nem a XX. század mindennapi embere, hanem a XVI. század reneszánsz uralkodói számára fogalmazta meg azokat. Példaként idézünk néhány jellegzetes „machiavelliánus” állítást:
„Az embereknek úgy kell ártani, hogy ne lehessen félni a bosszútól”;
„Aki a másik nagyságának az oka, saját romlásának is oka”;
„Az embereket meg kell nyerni vagy el kell pusztítani”;
„Az emberek cselekedeteiben nincs helye a jogos számonkérésnek, a végcélt kell tekinteni.”

A sok állítással egyetértők az élet afféle „minizsarnokai”, akik időtöltéseikben előszeretettel játsszák a „Hallottad?” című társasjátékot, kipellengérezve ismerőseiket, lejáratva és kipletykálva mindenkit, akiről csak valami negatív információt fel tudtak halmozni. Ez az időtöltés egyben a negatív információk zsibvására is.
A kapcsolatban egyeduralomra jutott játszmák voltaképpen a rituálék és időtöltések működésmódja szerint zajlanak le. Megértésükhöz fel kell idéznünk a hibás szocializáció kapcsán emlegetett különbségtevést a közlés informatív és metainformatív tartalma között. Ilyenkor a közlés nyíltan kifejezésre juttatott tartalma ellentmond a közlés rejtett tartalmának. Házaspárok játsszák a „Drágám” nevű játékot, melyben ez a paradox közlésmód jól szemléltethető. A férj – lehetőleg társaságban, ahol nincs mód sértődésre vagy veszekedésre – valamilyen ironikusan megfogalmazott, valójában becsmérlő, lekicsinylő megjegyzést tesz a feleségére, amit így fejez be: „Nem igaz, drágám?” A feleség kénytelen egyetérteni, hiszen nyilvánosan nem mondhat ellent valakinek, aki kedveskedve szólítja meg.
A játszmák tehát paradox kommunikációs helyzetek, nyílt és rejtett közlési tartalmakkal, amelyek ellentmondanak egymásnak. Az ellentmondás a felek közötti szerepviszonyok nem megfelelésében gyökerezik. Berne szerint a kapcsolatban a résztvevők háromféle szerepvariáns között választhatnak. Amennyiben Felnőttként nyilvánulnak meg, akkor reálisan, józanul és pontosan fogalmazzák meg mondandójukat, autonómiájuk csorbítatlan. A Gyermek szerepében függőségre vágyók lesznek, vágyaik kiszorítják a realitást, gyámoltalanul segítségre várnak. A Szülő szerepében pedig tiltanak, szankcionálnak, parancsolnak, kételyt nem tűrően kinyilatkoztatnak. E három szerep három jellegzetes viszonyt testesít meg, mely sosem nyíltan, hanem mindig rejtetten, metakommunikáció révén kerül kifejeződésre. Játszma akkor keletkezik, ha a partner nem veszi föl a megfelelő szerepet. Reggelente figyelhető meg például egyes házasságokban, hogy a munkába siető férj Felnőttként kérdéssel fordul feleségéhez, megkérdezve tőle: „Hol a cipőm?” A feleség ugyan tudja, hogy hol a férj cipője (esetleg látja is), de a Szülő szerepét magára öltve azt válaszolja: „Ott van, ahova tetted!” Ha van idő, akkor ezen elveszekednek, ha nincs, akkor a férj elkezdi keresni a cipőjét, de mindenképpen elkésik a munkahelyéről, s a feleség elégedett lehet; a férjnek ezt a napját is sikerült megkeserítenie.
Albee Nem félünk a farkastól c. darabja gazdag tárháza a házastársi játszmáknak. Martha és George egyik dialógusában jól megfigyelhető az a birkózás, hogy a másik fél felvegye a rákényszerített szerepet.

Martha (SZÜLŐ-szerepben): Mi a nyavalyának üvöltözöl utánam, amikor odafent vagyok?!
George (FELNŐTT-szerepben): Vágytunk utánad, szívem... vágytunk az aranyos dorombolásodra.
Martha (belekényszerítve George-ot a GYERMEK-szerepbe): Kedves vagy. Akkor most szépen szaladj a szekrénykéhez...
George (GYERMEK-ké válva): ...ész töje anyucinak ed nad pohájjal.

A dráma egy élet során begyakorolt önpusztító játszmák tűzijátékszerű felsorakoztatása két betévedt vendég szeme láttára, s azért oly megdöbbentő – ellentétben az „igazi” drámák választott pillanatával szemben –, mivel a néző számára világos, hogy amit lát, az mindennap pontosan így történik, semmi rendkívüli nincs abban, ahogy Martha és George gyötrik egymást. A két hős a következőképpen fogalmazza meg e drámátlan drámák lényegét:

George: Minden hónapban van egy ilyen pillanat, Martha. Én már egészen megszoktam... Havonta egyszer te vagy a kis félreértett Martha, az aranyos kislány, akinek meleg szív dobog a tüskés modora alatt, az elvarázsolt hercegnő, aki egy jó szóra tüstént kivirul. És én sokszor bedőltem neked, annyiszor, hogy emlékezni sem szeretek rá, mert utálom a balek szerepet. Nem hiszek neked. .. egyszerűen nem hiszek. Mert nincs olyan pillanat... nem fordul elő többé, hogy mi ketten közel férkőzünk egymáshoz.

Martha: ...George, aki jó hozzám, de én gyalázom, aki megért, de én ellököm magamtól, aki megnevettet, de én visszafojtom a nevetést, aki úgy ölel éjjel, hogy felmelegszem tőle, de én véresre harapom érte, aki minden játékot megtanul, akármilyen szeszélyesen váltogatom a szabályokat, aki boldoggá tud tenni, de én nem akarok boldog lenni, vagy mégis: mégis boldog akarok lenni.

A játszmák távolról sem mindig az adott kapcsolat válságának aktuális termékei, sokszor a válság aktiválja a résztvevők fejében meglévő játszmamintákat, amelyeket még gyermekkorukban lestek el szüleiktől. Ilyen értelemben beszélhetünk a játszmák öröklődéséről. Goldschmidt Dénes például a Fáj a fejem játszma többgenerációs öröklődését figyelte meg. E játszma lényege, hogy az anya, aki tényleges gondjai iránt képtelen a családtagok figyelmét fölkelteni, fejfájással (más variánsokban szív-, gyomorpanaszokkal) betegszerepet vív ki magának, ily módon elérve, hogy környezetét bűntudat fogja el (hiszen „miattuk” fájdul meg anya feje mindig), de egyben meghiúsítva a felborult kommunikációs viszony kiegyengetését. A szülő által megzsarolt kisgyerek fejébe bevésődik ez a minta, s amikor felnő, és házassága puszta vázzá lesz, maga is alkalmazni kezdi, anélkül hogy tudná, a szerepet nem ő, hanem szülei írták számára.
A játszmákból való kikerülés a résztvevők számára külső segítség nélkül lehetetlen. Ezért a korszerű pszichoterápiai kezelés rendszerint a kapcsolatra s nem a résztvevők egyikére vagy másikára irányul, sokszor pedig az egész család terápiája kívánatos. A játszmákhoz ragaszkodnak a felek, legyenek azok bármilyen gyötrők és szenvedésteliek, mivel ha nem lennének játszmák, akkor feltárulna a köztük tátongó űr, többé már nem odázhatnák el a kívánatos változtatást, a kockázattal járó cselekvést. A terápia során azt kell megértetni a felekkel, hogy bizonytalanságaik neurózis segítségével történő biztonsággá fordítása kevesebbet ér, mint az egészségesen bevallott bizonytalanság. A játszmákban a kapcsolat szenvedő részesei vagyunk csupán, a dolgok velünk, de nélkülünk történnek, s a cél ezzel szemben az, hogy a mindennapi élet játékainak ne csak szereplői, hanem szerzői is legyünk.

Csepeli György: Vonzalmak és kapcsolatok. Kozmosz Könyvek, Bp., 1987.